Casa D'Italia

A Casa D'Italia, mint tudjuk, nemrégiben bezárta kapuit.
Számítottunk erre régóta, hiszen évek óta tudjuk, hogy a bank próbálja visszaszerezni az épületet.

A terület elveszíti a római szellem egy fontos darabkáját és az itt élő emberek is.

Nagyon szerencsés voltam, hogy több eseményen részt vehettem a Casa D'Italia-ban és sok új baráttal, bajtárssal és igaz testvérrel találkoztam. Sok kedves emlékem van a helyről. A szívemhez nőttek a megismert emberek. A Casa D'Italia valódi példája volt minden nacionalista csoportnak és szervezetnek világszerte.
Megismertem itt embereket Flandriából, Franciaországból, Svédországból, Németországból, Finnországból, Angliából, Skóciából, Írországból, az Egyesült Államokból, Chiléből, Horvátországból, Spanyolországból, Portugáliából, Svájcból, Kanadából, Bulgáriából, Ausztriából, Csehországból, Szlovéniából, Magyarországról, Szerbiából és talán még más országokból is . Mindezt ezen a különleges helyen.

Amennyire szomorú ez, annyira biztos vagyok benne, hogy a Casa D'Italia újra megnyitja kapuit hamarosan egy másik helyen. A római szellemiséget ismerve: Nem kétséges, hogy nemsokára újabb varázslatos pillanatokkal ajándékoznak meg minket.
Találkozunk hamarosan testvérek!



Casa D'Italia as we know it has closed it's doors for the last time.
It's a long expected shutdown, since we learned years ago that the bank was trying to get the building back.

The neighbourhood is losing a true piece of Roman spirit and my thoughts are also with the people who lived there.

I was fortunate enough to have attended multiple events in Casa D'Italia and I have met many new friends, comrades and true brothers there. I have a lot of fond memories of the place. Growing closer to the people I already knew. Casa D'Italia was a true example for every nationalist groups and organisations around the world.
I have met people from Flanders, France, Sweden, Germany, Finland, England, Scotland, Ireland, United States, Chile, Croatia, Spain, Portugal, Switzerland, Canada, Bulgaria, Austria, Czech, Slovenia, Hungary and Serbia and possibly more. All in this one special place.

As sad as this is, I am sure Casa D'Italia will re-open it's doors soon at some different location. Having seen the Roman spirit: I have no doubt that they will continue to create magical moments.
See you soon, brothers!

A hősök örökké élnek!

“Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői választhatunk a kapituláció, vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utolsó harcképes honvédekkel offenzív módon új harci, és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében.” Karl Pfeffer Wildenbruch

A hősökből egyszer legendák lesznek….

1945. február 11-én Budapest ostroma az utolsó felvonásához érkezett. Előtte 50 napon át, házról házra tartott a harc, a magyar és német védősereg közel két hónapon át tudta tartani magát a szovjet erőkkel szemben. Pest már régen elesett, és Budán is csak a Vár környéke volt még a német és magyar seregek kezében. Utánpótlás alig-alig volt, a tartalékaikat felélték a harcolók. A védők hetvenezres létszáma alig 43 ezerre fogyatkozott. Nem volt más lehetőség, mint a megadás, vagy egy utolsó, kilátástalan akció, a kitörés. A budai várból kitörve, átjutva az oroszok védelmi állásain elérni a 30 kilométerre levő német vonalakat. Hitler nem támogatta a kitörésre tett javaslatokat, Karl Pfeffer Von Wildenbruch tábornok, a Budapesten körbezárt német és magyar egységek főparancsnoka pedig heteken át halasztgatta emiatt az akkor esetleg még sikerre esélyes kitörési kísérletet. Végül február 11-re már nem maradt más lehetősége, mint rádióüzenetben bejelenteni: "Munition ist zu Ende” Verpflegung aufgebraucht” (Lőszerünk végére értünk. Élelmiszerkészleteink elfogytak.)
A kitörést, amely este 8 órakor kezdődött, alaposan megtervezték. Ennek ellenére a kétségbeesett akció kudarcba fulladt, mert az oroszok hírt kaptak a tervekről. A 8. és 22. SS lovashadosztályok és még néhány egyéb, még harcképes német részegységek, melyeknek a szovjet ostromgyűrű első vonalát kellett volna áttörnie, orosz géppuskák, lövegek és aknavetők tüzébe kerültek. Legnagyobb részük már a Széll Kálmán térnél elesett. Nagyjából tízezer ember tudta végül átverekedni magát, és nekiindulni a majd’ mindannyiuk számára utolsó útnak. A szovjetek a kisebb-nagyobb csoportokra szakadó hősiesen küzdőket több ponton bekerítették és felszámolták. A német vonalakat Szomornál kicsivel több, mint hétszáz fő érte el.
A tragédiába fulladt vállalkozás után hegyekben álltak az elesett katonák holttestei a Széll Kálmán téren, de sokfelé a tervezett kitörés útvonalán is. A szovjet tankok a holttesteket sem kímélték, áthajtva a halottakon tiporták őket felismerhetetlen masszává.
Talán éppen ezért, erre a szégyenteljes tettre emlékezve, ezt ünnepelve szervezték tüntetésüket az egykori gyilkosok rajongói, a magyarországi kommunisták, összeborulva egyéb liberális szervezetekkel (cigány szervezete, LMBTQ aktivisták, CEU hallgatók, stb.) a Széll Kálmán térre. Ott kiabálták a „Mocskos nácik” és a „No pasaran” jelszavakat, eltorzult fejjel. Tábláikon „Fuck Nazis”, „Refugees welcome”, „Tőke és fasizmus jegyesek” feliratokkal, szivárványos, cigány, anarchista és öko-anarchista zászlókkal álldogáltak a tér közepén, dobolva zenéltek, miközben gandzsát szívtak. Amikor felbukkant egy-egy csoport túrára induló, nekilódultak kiabálva, de pár rendőr egy kis sorfallal mindig útjukat állta. A túrázók csodálkozva nézték a hisztikézőket, a hétköznapi emberek, a dolgukra igyekvők pedig bosszankodtak, hogy már megint megzavarják a város nyugalmát. Voltak, akik csak a fejüket rázták, mások köptek feléjük egyet, de a többség, amely szerintük csak a kisebbség, egyáltalán nem értett velük egyet.
Mindeközben pedig mi, néhányan megemlékeztünk. Mivel a rendőrség rejtélyes okok miatt csak a liberálisok gandzsás tüncikéjét engedélyezte, hát egy bérelt magánterületen, de sok külföldi bajtárssal, szép beszédekkel, koszorúkkal. Szűk körben, de méltóságteljesen tudtunk emlékezni az elesett hősökre. A rendezvényt nem zavarta meg sem rendőri akció, sem pedig a tornából felmentettek hisztikéje, ahogy nem zavarták meg azt sem, amikor bajtársunk a koszorúkat felvitte a várba, és elhelyezte a Kapisztrán téren. Nem volt médiafelhajtás, a nemzeti, a kormánypárti, de még a liberális médiák is távol maradtak, de nem volt élő közvetítés sem az eseményről, mert ezek egyike sem méltó egy ilyen szomorú apropó miatti rendezvényhez. Az elesett hősök emléke, az előttük való tisztelgés nem lehet médiahiszti tárgya. A legendáknak nincs szükségük élő adásra és közvetítésekre, emlékük, küzdelmük és hősies tettük a szívünkben él, nem csak a facebook esemény idejére, hanem minden nap. Tiszteletünket irántuk néma főhajtással és egy szál virággal, egy mécsessel tudjuk legszebben kifejezni. Úgy, ahogy ezt tegnap tettük.
Hétfőn pedig elmegyünk, munka vagy iskola után, családdal vagy csak magunkban, és csendesen elhelyezünk egy mécsest, valahol az út mellett, ahol egykoron ezeknek a legendáknak a meggyalázott holtteste feküdt. Csak hogy tudják, érezzék a gyilkosok hithű utódai: mi nem felejtünk!

Ballada est!

Kitörés emléktúra beszámoló

  Dicsőség a hősöknek!

Sokan osztják-mondják különféle médiában hangzatos szólamokkal, ami szép is lenne, ha ezt tényleg komolyan gondolnák! 

Az elmúlt hétvégén része lehettem a Kitörés 50 emléktúrának és olyanban volt részem, amire nem is mertem volna soha gondolni! Ezen a túrán volt idő az elmélkedésre. Meg is fordult pár ötlet az út során a fejemben! Éreztem fájdalmat, dacot küzdelmet újjászületést, döbbenetet, egy szóval minden feljött a semmiből, és még pár nap elteltével is még hatása alatt vagyok! E túra megfogalmazta bennem azt, hogy így is lehet összefogva ténylegesen egymást segítve előre jutni! Mindegy volt az ki honnan jött! Volt H.V.I.M-es  Légió Hungáriás, Hungária Skins-es  B.H.H.-s De volt egyszerű túra fanatikus, hagyományőrző  mind előtt egy cél volt és mindegyik segített így vagy úgy ,jó szóval vagy egy kéznyújtással a másikon! Ezek a tettek voltak olyanok, amit szerintem a hétköznapokban is meg lehetne tenni egymásért egy célért! Mindegy milyen szervezethez tartozik és nem arra kéne pazarolni az energiákat, hogy egymás ellen ágálunk! Van közös „ellenség” Erre kéne   koncentrálni és főleg TENNI, TENNI TENNI! Szóval e túra lélekemelő volt számomra! Át tudtam érezni azoknak az embereknek (katonáknak-, civileknek) a gigászi harcát, azért hogy viszont láthassák szeretteiket! Elgondolkodtam, hogy kik vagyunk mink hozzájuk? Mi felkészülve, ők étlen-szomjan havat ettek! Hozzánk kegyes volt a természet, ők térdig érő hóban napokig bolyongtak, míg megtalálták a helyes utat, közben folyamatosan rettegtek mikor lövik ki őket! De ők mentek és mentek, mert kellett az életükért! Ezt mind azért, hogy mi utódok szabadon élhető hazában létezzünk! Én ezért gondolom, teszem, idézve a Nemzetvezető szavait:” Hazáért meghalni lehet, de elfáradni soha!„

 Polgi